36 éven át éltem a varázslatban. Felnőtt nő vagyok, tisztában vagyok vele, hogy nem a gólya hozza a kisbabákat, hogy a Mikulás nem a kéményen keresztül jön és hogy Jézuska tuti nem hoz karácsonykor ajándékokat.
Azonban ennek az ünnepkörnek a varázsa mindig bennem volt. Díszíteni, dekorálni, sok-sok világító füzért felrakni…és este hazamenni ebbe a meseországba és megnyugodni a világ zajától. Leülni a kanapéra, zenét hallgatni és egy bögre teát meginni, és átadni magam a békének. Valahogy hittem abban, hogy ha az egész világ nem is, de az én saját teremtett világom más ebben az időszakban.
Most itt ülök a mikulásos hajráfomban, a mikulásos felsőmben, de érzem, a varázs elmúlt. Ezeket is csak azért aggattam magamra, mert a gyerekeknek fontos. Nincs már varázs. Ma haza megyek és leszedem az összes díszemet. Nincs már helyük az életemben. Ahogy a varázslatnak se. A gyerekek mindig azt mondták, ezt különösen szeretik bennem, hogy képes vagyok gyerekként megélni a varázslat misztériumát.
Elmúlt. És ha rendeződök is valaha, már nem fog visszajönni, vagy csak töredéke. És miért? Mert a lelkem legmélyéről származott ez a varázslat és lelkem legmélyét bántották meg, törték össze. A varázslat elillant. Vele 36 évem. Hitemet és reményemet vesztettem el. Csontig le kell úgy látszik csupaszodnom ahhoz, hogy a halálon túl új életet tudjak magamnak építeni. Valami mást mint eddig volt.
Azt mondta nekem valaki, aki hajdanán a mindent jelentette, hogy az otthonteremtő képességemet szereti. Azt hiszem most magamban kell megtalálnom az otthont. Semmi dísz, semmi fény, semmi varázslat. Csakis én a magam valójában.