Fent az égbolton zajlik az élet. Most inkább csendesen,talán csak a többi felhő hallja a suhanó mozgó hangokat.
Ezek a felhők már csak ilyenek. Nem maradnak egy helyben,jönnek-mennek,néha szétválnak,néha összegabalyodnak, néha többen lesznek,néha csak egy-egy pamacs egyedül úszik az égbolt tetején.
Ma is így történt ez. A kis pamacs felhő úszott az égbolt mezején. Nézte a többi hatalmas felhő tömeget. Vágyakozott is meg nem is hozzájuk. Ha tud egy felhő énekelgetni,akkor a felhőcskènk dudorászott. Keserédes dal jutott az eszébe,ami elsőre úgy tűnik vidám,de valójában ott van a hangok között az a ki nem mondott szomorúság..ilyen volt a felhőnk. Melankólikus. Arra gondolt most csak,hogy milyen szép lesz,amikor végre Párizs felé ér majd. Nem olyan régen hallotta egy lány versét,aki Párizsról és az őszről beszélt benne. A felhőnk nem akart hallgatózni,de olyan szépen mondta a lány a verset és olyan különleges volt a pillanat,hogy azóta is Párizsra gondolt és arra az őszre. Vajon milyen lesz majd? Ott szeretne élni,már érzi és tudja. Az lesz az otthona.